Apróláb Úr

Gwenny ismét a ráncait vizsgálgatta a tükörben. Ide-oda húzta a bőrét, azon tűnődve, vajon kissé fiatalabbnak mutassa-e magát.

Igen, végülis miért ne? Egy csettintésére előkerült az olló, hogy megigazítsa a tincseit. Hulltak a szálak, egy töredezett véget sem kímélt. Fémesszürke haját rövidebbre és tüskésebbre hagyta, és a fülbevalói jól kiemelték szikrázó smaragd színű szemét. Ahhoz elég idősnek tűnt, hogy meghallják a hangját, de elég fiatalnak ahhoz, hogy még utána forduljanak az utcán.

Már legalább harminc éve ugyanúgy nézett ki, csak az utóbbi időben kezdett öregedni. Hiába, túl sokat varázsolt mostanában, és az bizony kezdte felemészteni az üzletekből nyert éveit.

Elvégre egy volt a legendás Leonkedi nővérekből, még szép, hogy adott a külsejére!

Gwenny nagyot sóhajtott. Jó ideje már, hogy egyikőjük felől sem hallott semmit. Nem mintha bármi harag lett volna közöttük, egyszerűen elsodorta az élet őket egymástól.

Egy mozdulatával maga elé lebegtette a smink készletét. A szemhéját és az ajkait sötét színnel festette ki, az arcélére kis piros színt tett. Ide-oda forgatta a fejét, hogy sikerült-e szimmetrikusra a maszkara. Egészen elégedett volt az eredménnyel. Az évek, meg a rutin. A megfelelő festéssel még pár évet letagadhatott gond nélkül. Az évszázadok mellett, amik nem látszottak rajta.

Még vetett egy utolsó pillantást a tükörképére. Azért az a halvány szarkaláb, és a szája szélén megbúvó nevetőránc egy picit zavarta.

Egyszerűnek tűnő parfümöt permetezett magára. Saját fejlesztése volt, hogy eltüntesse a kisugárzását. Diszkrétebbnek találta, mint bájitalt inni, ráadásul kellemes illatot is adott így magának. Nem akart démonokkal és egyéb bűbájosokkal bájcsevegni ma este.

Az öltözékét nem nevezte volna éppen átlagosnak. Nem rendelkezett kifejezetten feminim alkattal, alacsonynak és vékony deszkának látta magát egész életében. Ami őt nem zavarta, mert sokkal kevesebb kéretlen közeledéssel kellett számolnia, mint a nővéreinek. Hosszú, térdig érő, fekete sárkánybőr kabátját viselte, alatta pedig nadrágot és magassarkú csizmát. Felsőnek egyszerű sötétszürke hosszú-ujjút választott, melyet a megannyi nyaklánc és öv emelt ki.

Végül teljesen késznek érezte magát, hogy kilépjen a szállásáról.

Megszokásból vetett egy pillantást az ajtaja mellé helyezett két fatálkára. A környék macskái mindig jöttek hízelkedni neki, ő pedig minden reggel hagyott nekik friss vizet, és néha még a főzésből maradt nyesedékeket is.

Most épp egy se lebzselt itt, hogy simogatásért kuncsorogjanak, és Gwenny valahol örült ennek. Ugyan nem engedte be az állatokat a házába, attól még kedvelte őket. Saját háziállatot nem akart, főleg a nagy felelősség miatt. Na meg az elengedésük mindig ugyanúgy fájt, amikor eljött az idő.

***

Már lement a nap, és Emmer utcáin a dolgos, hétköznapi lakókat kezdték az éjszakai élet szereplői leváltani. A hatalmas kikötővárosban igencsak figyelnie kellett az embernek az erszényére, és az ékszereire, no meg a testi épségére, Gwenny mégsem félt. Épp elég ideje lakott itt, hogy könnyedén tájékozódjon, és attól sem tartott, hogy valaki megtámadná. Na jó, az esély megvolt rá, hogy valaki nem fogja fel, hogy egy boszorkány a célpontja, de az akkor magára vessen.

A városi őrök nem nagyon szerettek a közvetlen kikötőben állomásozni, inkább csak a fontosabb hajók közelében. A tehetősebb céhek, nemesek, kereskedők úgyis gondoskodtak zsoldosok által is a portékájuk biztonságáról.

Gwennyt a hajók hidegen hagyták, a tenger sem vonzotta sosem. Ellenben a mulatók, kocsmák annál inkább!

A legtöbből zene szólt, és kicsapott a különféle szeszes italok gőze is. Gwenny az egyik eldugottabb, nem éppen impozáns létesítményt, a Teli Hólyagot választotta ki magának. Amilyen alja nép csürhe ott összegyűlt, nem kellett félnie tőle, hogy bárki fenyegetést jelentene rá. A társaság fele részegen ordította hamisan egy nevenincs bárd nótáját, a másik pedig épp kártyázott, kockázott, vagy olcsó pénzért evett olyan fogást, amiről nem akarta tudni, milyen húsból készült.

Mindenféle népség megfordult itt, leginkább a szegényebb rétegből. Palamais-ből menekült tündérek, és féltündérek, dörzsölt ork kereskedők, emberek és mumtazok egyaránt a vendégség sorait bővítették.

Gwenny kikért egy korsó barna sört, majd az hűsítőjével kezében ledobta magát az egyik még üres asztalhoz. Csizmás lábait lendületből felcsapta az asztalra, és pár gyors bűbájjal fertőtlenítette az italát, mielőtt beleivott volna.

Szórakozottan figyelte a Teli Hólyag vendégeit, ahogy zsibongtak, és mulattak. Smaragd szemeivel azonban azt is felmérte, vajon kit kéne behálóznia valamilyen üzletre. A legtöbbjüknek a májuk fogja feladni a küzdelmet, vagy valamelyik részeg hajnalon halálosan kirabolják őket. Mindkettőre tudott volna megoldást, csak kérniük kell az ostobáknak.

Egyszer csak egy nagydarab ork ült le mellé. A boszorkány gyorsan végigmérte. Több, mint két méter magas, sötét hajú. Talán a harmincas évei végén járt, bár az öröklétűeknél ezt nehéz volt megállapítani. A ruhái inkább vallottak kereskedőre, aki valahol a középosztály tagja.

- Szabad ez a hely? - vigyorgott rá a boszorkányra, mikor már kényelembe helyezte magát.

- Most már elfoglalta - emelte felé a kupáját Gwenny.

- Azt mondták, itt lehet a legjobb üzleteket kötni - vizslatta az ork.

- Az attól függ ki, és milyen üzletet szeretne kötni.

- Michael Stalenklauw - nyújtotta felé lapátnyi tenyerét.

- Gwenny Leonkedi - fogadta el pillanatnyi habozás után. - Szóval miről lenne szó?

- Úgy hírlik, ön kifejezeten ügyes boszorkány, de bevallom, még nem vagyok meggyőzve.

- Mert? - kérdezte a nő kissé sértődötten.

- Hol van a familiárisa? Azt hittem minden valamire való bűbájosnak van egy - mutatott rá Michael.

- Attól még, hogy nem látja, lehet, hogy éppen megfigyel mindent - felelte hűvösen Gwenny.

- Nem, azt nem hiszem. Az enyém már felderítette a terepet - rázta meg a fejét az ork.

- Egy familiáris nem jelent semmit. Nem ezen múlik, hogy valaki milyen hatalmas bűbájos - grimaszolt a nő. Michael erre vállat vont.

- Mindegy is. Egy átokról lenne szó, pontosabban annak levételéről. Mit kér érte cserébe? - kérdezte komolyan.

- Ahhoz előbb tudnom kéne, milyen átokról van szó.

Most Michaelön volt a grimaszolás sora. - Egy rosszakaróm megátkozott, hogy az összes leendő gyerekem bölcső halált fog halni - vallotta be halkan.

Gwenny elsápadt. Ez nagyon erős, és rosszindulatú átoknak hangzott. Egy pillanatig hunyorgott, majd magában elmormolt pár varázsigét, hogy lássa, a férfi igazat mond-e. Csak néhány pillanatot kellett várnia, és máris más szemmel látta a világot. Kavargó aurák, színek vették át a helyét a kocsmában mindenkinek. Michael is megváltozott, egy kavargó energiagócnak látta, és csakugyan volt körülötte valamilyen árnyék, mely mintha leselkedett volna rá.

- Nem a meg nem született gyerekeket fenyegeti veszély, hanem magát - jegyezte meg óvatosan Gwenny. - És az átok természete inkább...

- Elég. Nem kételkedem tovább a képességeiben, Gwenny - szólt közbe Michael. - Szóval mit kér a levételéért cserébe?

A boszorkány elgondolkodott, és a látása ismét normálissá vált. Meg is dörgölte az orrnyergét a művelet közben. Egy átkot nem könnyű levenni, pláne ha ilyen rosszindulatú.

- Tudja, hogy ki szórta ki ezt magára?

- Már nem él az illető - vallotta be Michael. Gwennyt nem lepte meg a válasz, de nem is ítélkezett.

- Hmm, a legközelebbi teliholdkor többet fogok tudni tenni magáért. Cserébe tíz évet kérek az életéből.

- Parancsol? - hökkent meg az ork.

- Jól hallotta, az átok levételéért tíz évet kérek, egy perccel se többet.

- De hát öröklétű vagyok - ráncolta a homlokát Michael.

- Az lehet, de előbb-utóbb mindenkinek lejár az ideje. Van akik még az istenek háborúját is túlélték, és közöttünk járnak. Vannak, akik a felnőtt kort se érik meg.

Az ork elgondolkodott. Gwenny türelmesen várta a választ. A tárgyaló partnere elég értelmesnek tűnt ahhoz, hogy ne kelljen feleslegesen érvekkel győzködni. Egyszer csak egy átlagos szürke macska felugrott a férfi ölébe, az pedig szórakozottan simogatni kezdte.

- Áll az alku - felelte végül és lapátnyi tenyerét ismét a boszorkány felé nyújtotta. Gwenny határozottan megrázta azt. Az üzlet végérvényesen megköttetett.

Utána még csevegtek egy kicsit az előkészületek kapcsán, és hogy mikor és hol találkozzanak legközelebb, majd az ork ajánlotta magát, és távozott a macskával együtt. Gwenny még egy ideig maradt, ivott még egy korsó sört, amit a bűbájával fertőzés mentessé varázsolt.

Későre járt már, mire a kissé spicces boszorkány is szedelőzködni kezdett. A hold magasan járt, a csillagokat pedig foltokban felhők takarták. Bár elég alaposan ismerte a környéket, elbizonytalanodott, hogy merre is menjen. Végül úgy döntött a sorsát az istenekre bízza, és hagyta, hadd vezesse a lába, amerre akarja.

***

Ahogy haladt, azt vette észre, hogy a dokkokhoz közel vitte az útja. Egy hatalmas prensliki kereskedő hajóra lett figyelmes, ahol éppen az árut rakodták.

És amit meglátott, az megfagyasztotta a vérét. Rabszolgák, féltucatnyian.

Jóravaló komercistóiak alsóneműre vetkőztetve és megbilincselve. Tündérek, emberek, orkok, félvérek. Még egy kutya mumtazt is látott a soraikban. A többség sztoikusan, sorsukba beletörődötten tűrték, hogy megnézzék a fogaikat, és az izmaikat. A vizsgálatot alighanem a kétes kompánia főnöke vezette. 

A kereskedő díszes tiri-tarka ruhája ordított arról, hogy bőven van pénze, és alighanem ebből az üzletágból. Négy-öt fegyveres vette körül, és a boszorkány a nyakát tette volna rá, hogy ők prensliki zsoldosok. Mindegyikük ívelt kardot hordott az oldalán, és könnyű bőrpáncélt. Az arcukat sötét sál fedte, csak a szemük csillogott az éjszakában.

Gwenny tisztában volt vele, hogy Komercistóban nagyon régóta létezett a rabszolgaság , de eddig úgy tudta, hogy csak adósrabszolgává degradálódhatott valaki. Ezt is csak azért vezették be régen, mert a börtönök túl hamar megteltek, és az akkori városvezetés nem akarta a saját kontójára eltartani őket. Viszont az eladósodott illetőt nem lehetett kivinni az ország területéről, és senki nem is vásárolhatott másik nemzettől rabszolgát. Persze nem minden egyén osztotta az itteni törvények nézeteit. Példának okáért Prenslik, és Neomenia mind bátran vállalta, hogy náluk igenis dívik a rabszolgaság, Gwenny nem véletlenül kerülte el messzire ezeket az országokat.

Ahhoz túl sokáig ácsorgott ott, hogy úgy tegyen, mintha nem látott volna semmit. Valami megmoccant benne a kegyetlen látványtól. A boszorkány egyszerűen nem bírta elfogadni a tényt, hogy itt ilyen megeshet. Senkit sem kéne így megalázni, a méltóságától megfosztani.

- Hé, maga! Mit bámul? - szólította meg a kereskedő, és Gwenny a szeme sarkából észlelte, ahogy egyből többen is elindultak felé.

Szóval így akarták lejátszani. Nem hagyhatnak hátra tanúkat, vagy őt is elhurcolják, vagy ott helyben megölik.

A boszorkány még kapatosnak érezte magát, hogy a csúcsformáját nyújtsa, de úgy vélte, nem lehetnek túl nehéz ellenfelek.

Nem is tévedett nagyot.

A rabszolgakereskedők nem ma kezdték a szakmájukat. A Hamu Rendjétől szerzett bűbáj blokkoló hálót hajították felé, és csak egy hajszálon múlt, hogy nem kapták el vele. Gwenny így is érezte, ahogy szívja magához az erejét az eszköz. Persze igyekezett gyorsan zöldes-barnás vízbe dobni a hálót.

Kicsit megszédült a művelettől, majdnem egyenesen beletántorgott az egyik fogdmegbe. Az ellenfele egy izmos embernek tűnt, aki már a magasba is lendítette a kardját. Hogy levágja, vagy hogy a nyelével leüsse, azt Gwenny nem akarta megvárni. 

Ösztönösen maga elé kapta a kezét, és már lopta is a másik életerejét. Nemcsak egy csipetet, vagy falatot, hosszú éveket, évtizedeket csent magának minél gyorsabban. A férfi a szeme láttára öregedett meg pár pillanat alatt annyira, hogy a pengéjét se bírta fogni. Úgy esett hátra, hogy nyekkent, és csak egy döbbent kiáltást hallatott, mielőtt az eszméletét vesztette. Ez gyakori tünet volt azoknál, akiknek a szervezete nem bírta lekövetni a hirtelen változást, de utána általában csak az öregséggel kellett küzdeniük, amikor magukhoz tértek.

A boszorkány hallotta a lépéseket a háta mögött. Az ellopott időtől kitisztult fejjel, jóval ifjabbnak tűnve kihasználta a távolságot. A másik alakot jóval ráérősebben öregítette meg, hogy utána tovább sétáljon a főnök felé.

Még pár marcona megpróbálkozott vele, de egyik sem jelentett komoly akadályt neki, mind ráncosan, öregen rogytak össze mellette.

- Ez egy démon! - kiabálta a kereskedő, és az áruját a hajóra próbálta rugdosni, hogy minél előbb elindulhassanak. Amazok vonakodtak, és valamennyire ellenálltak, de végül pár matróz is segített felcibálni őket. Egy ilyen típusú hajó nem igényelt nagy legénységet, és valószínűleg a korábban lefegyverzettek is közéjük tartoztak. A rabszolgák így is úgy is bilincsben a hajófenékre kerültek volna, vagy ha evezős járműről van szó, akkor a lapátokhoz láncolják őket.

Gwenny futásnak eredt, hogy megállítsa. Frissen szerzett ifjúságával könnyedén gyorsult, és ugrott át a bárkára.

- Nincs esélyed - mosolyodott el gonoszul, farkasszemet nézve a kereskedővel.

- Há, azt még meglátjuk! - próbálta amaz rosszul palástolni a félelmét, és az övéhez nyúlt, valamilyen fegyverhez. Gwenny borzadva ismerte fel, hogy az bizony egy pisztoly volt. Palamais-i gyártmány, alighanem az Idegen Légiótól szerezte. Megadóan, lassan felemelte a két kezét. Az erejét csak közelről tudta használni, pár lépésről, és itt a távolság közöttük jóval nagyobb volt. A kereskedő látva a boszorkány tétovázását magabiztosan izzította be a fegyvert.

Talán a rabszolgák is rájöhettek, hogy itt a nagy esélyük. Elsőnek a mumtaz mozdult meg, magával rántva a többieket is. Sikeresen meglökték a kereskedőt, aki elvétette a lövést. A dörrenés bezengte az egész kikötőt. Ha más nem, ez már biztosan ide kellett vonzza a városi őröket.

A golyó csak surolta Gwenny oldalát, még a ruháját sem szakította ki. Ezért a kegyért nem győzött hálálkodni a Setét isteneknek. El is határozta, hogy áldoz nekik a következő teliholdkor.

Sietve a kereskedő elé ugrott, aki a földre került. A boszorkány habozás nélkül ellopta az éveit, míg amaz aggastyánná nem vált, és ájultan ernyedt el. A nő a még fedélzeten lévő matrózok felé fordult, feltartott tenyérrel.

- Hé, valamiből élni kell - mondta az egyik falfehéren, libertadi akcentussal.

- A kulcsot a bilincsekhez. Csak semmi trükk, vagy itt helyben elrohasztalak! - vágta rá határozottan Gwenny. A megszeppent tengerész óvatosan teljesítette a parancsot, és szabadon engedte a rabszolgákat.

- Ti ott, pucolás, tűnjetek innen! - vakkantotta nekik a boszorkány. Nem kellett kétszer mondania, felkapták a nyúlcipőt és szétszéledtek a kikötő éjszakájában.

Gwenny végül szintén elsietett innen. A prenslikieknek több esze volt, minthogy kövessék őket. Gyorsan vitorlát bontottak, ott hagyva az eszméletlen, megvénült társaikat a stégen.

A boszorkány még épp időben távozott, mielőtt öt egyenruhás lovas megérkezett, a város hímzett címerével magukon. Nem volt kíváncsi az intézkedésükre, bízott benne, hogy tudták a dolgukat.

***

Később az összes lopott évét a Setét isteneknek ajánlotta, ahogy azt magában megfogadta. Talán még többet is adott, a telihold fényében végrehajtott rituáléjában, elvégre még egy orknak is tartozott egy átoklevétellel.

Az Emmer és Mercator közötti erdőben vette kölcsön pár druidának az oltárát, és alakította át ideiglenes a helyszínt a saját céljaira. Kört rajzolt kőoltár köré, gyertyákat gyújtott, és a Setéthez intézett egy hosszú köszönetet. Mire az utolsó gyertya is elaludt, úgy érezte sokkal többet vettek el tőle, mint amire számított.

Fájó ízületekkel, és nyekergő derékkal tette rendbe a helyszínt, és tért vissza a kikötővárosba.

Bele se mert nézni a tükörbe az otthonában, tudta, hogy olyan ráncos arc fogadná, amit még a sötét sem szépít meg. Ahogy ezen tűnődött, nyávogásra lett figyelmes.

Gwenny nem törődött a hanggal, ledőlt a kényelmes és puha ágyába, fejére húzta a takarót, és csak aludni akart. De a vernyákolás csak nem szűnt meg. Várta, hogy a szomszéd házból esetleg valaki erélyesebben intézkedik, de úgy tűnt a környéket nem érdekelte a macskadal.

Nem tudta volna megmondani, mennyi ideig hallgatta a hamis miákolást, de végül megelégelte. Nehézkesen, és öregesen kelt fel, és botorkált az ajtóhoz, hogy megnézze, mi a fennforgás tárgya.

Egy hosszúszőrű, fekete-fehér macska ült az ajtaja előtt, és egyből elhallgatott, ahogy meglátta a boszorkányt.

- Mi a baj cicus? - kérdezte tőle Gwenny.

- Ide küldtek. - felelte a macska.

A boszorkány meg se lepődött, hogy értette az állat szavait. Ekkor vette észre, hogy a macskának ugyanolyan szikrázó zöld szeme volt, mint neki is.

- Értem. És hogy hívnak?

- Szólíts csak Apróláb Úrnak - és ezzel a kandúr kényelmesen besétált a házba.